Amint látjátok, egy röpke bejegyzés erejéig visszatértem közétek. Ennek oka egy főiskolai feladat, de természetesen bárki elolvashatja, hiszen azért nyilvános. Vitázni ér! :D

Akkor most jöjjön a lényeg:

Bár sajnos a szünet előtti órát ki kellett hagynom, azért próbálom teljesíteni a feladatot, amit vállaltam.

Nekem első körben a motiválás – aktivizálás - értékelés témában Rousseau Emilje ugrott be, hiszen ahhoz, hogy kellőképpen motiválni tudjuk a gyerekeket, felkeltsük az érdeklődésüket, az kell, hogy megismerjük őket. Rousseau szerint a nevelésnek mindig igazodnia kell a gyermekhez. A gyermeket jól kell ismerni, aki minőségileg más, mint a felnőtt. Ha ezt szem előtt tartjuk, a differenciálás is könnyebb lehet, ugyanis bármily meglepően hangzik, minden gyerek más és más. Tééényleg?

Tényleg! A differenciálás a tanuló egyéni sajátosságaira van tekintettel. A fejlődés, a fejlesztés lehetőségeinek, feltételeinek biztosítását teszi lehetővé az oktatás által. Már a nembeli különbséget is figyelembe kell vennünk, mert amíg pl. egy kisfiú vígan elvan a matchboxokkal, addig egy lány lehet, inkább babázna. Nem biztos, de esélyes. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy érdeklődés terén is hatalmas eltérések mutatkozhatnak fiúk és lányok között. Az iskolázást, tanulásszervezést igazítani kell a gyermek tanulással kapcsolatos értékeihez, érdekeihez és érdeklődéséhez. Helyet kell kapnia az általános emberi értékrendnek és a korszerű általános műveltségnek. Ha az iskolát és a tanulást a gyerekhez illesztjük – ahogy azt Rousseau is leírta - egyéni arculatot alakítunk ki és ez magas motivációs erőt jelenthet a diákok számára.

Itt jön az a kérdés, hogy de én mint tanár mégis hogyan tudnék mindenkire egyénileg figyelni? Hiszen jó esetben nap mint nap rám lesz bízva x-szer 20-30 diák, akikkel kezdenem kell valamit. Hol lenne nekem időm (a magánéletem mellett) még arra is, hogy mindenkinek egyénileg tanítsak valamit, hogy abból a végén kb. ugyanaz szűrődjön le?! Hát nem egyszerűbb egy államilag elismert sémát követve, monoton módon ragaszkodni a tankönyvhöz meg a tanmenethez, és le van tudva a dolog.

Ennyit a provokatív kérdésekről… Amint már mondtam: Az individuális teljesítményértékelés a leginkább motiváló. A tágabban vett értékeléskor a tanulók aktuális teljesítményét mindig egyénileg, a megelőző teljesítményhez méri. Nemcsak a jó teljesítményt dicséri, hanem észrevesz minden javulást. De észreveszi a legkisebb romlást is, még a legjobbaknál is, s ekkor a javítás, pótlás módjait megbeszéli. Ezáltal leépíti a tanulókban a szorongást. Igyekszik rövid távú sikereket biztosítani. Mindig van oka a dicséretnek, a dicséret nem uniformizált, kiemeli, mi volt a jó, az önálló megoldást mindig dicséri, értékeli az erőfeszítést is, amennyiben a tanuló sikertelen volt.

Zárásképpen: Ken Robinson azt mondta, hogy a kreativitás ugyanolyan fontos az oktatásban, mint pl. az írástudás. És igaza van. Nem sablonokat, „klónokat” kell kreálnunk a ránk bízott gyerekekből, hanem megtalálni velük azt a közös nevezőt, aminek segítségével megtanulhatnak mindent, ami a felnőtt léthez szükséges, de közben egyéniségek maradnak. Szintén Robinson említette Gillian Lynne táncos pályafutásának történetét. Szerintem remek példa az előbbi mondatra.

Jó lenne, ha minél több tanár el tudna rugaszkodni a szemellenzős közoktatás korlátaitól, és nem egy 5 pontos skálán értékelné az összes gyermek teljesítményét. Az én szívemhez motiválás – aktivizálás, oktatás – nevelés szempontjából leginkább a Waldorf-pedagógia és Don Bosco pedagógiai módszere áll közel.